Húsvéti adományt gyűjtünk!
2023-03-24
Megbékélés Háza – Zenés áhítat / 2023. április 24. hétfő, 19:00 óra
2023-03-31
Ukrajnában háború van. Egy független államot lerohant egy másik. A háborúnak nincsenek nyertesei. Emberek halnak meg és több emberöltőnyi munka eredményei válnak egyik pillanatról a másikra semmivé. Mindez miért? Az okok a pusztítást látva, nem fontosak. Egyetlen cél van. A túlélés. Ez pedig mindent felülír.
Kijev mellett, egy picike faluban láttam, mi az igazi hazaszeretet. Míg a katonakorú férfiak fegyverrel védik Ukrajnát, addig itt asszonyaik sebesülteket ápolnak, anyáik a bajtársaikra főznek és saját fiaikként szeretik a megfáradt honvédőket.
Hívjatok csak Bábuskának, mondta a hetvenéves asszony. Mindenki így szólítja. Mosolygós tekintete alaposan felmér. A bizalmatlansága nem egyedi és lássuk be nem is alaptalan, hiszen egy olyan országból jöttem, amelynek vezetői az övéit gyilkolókat támogatják. Szégyellem magam miattuk. A rombolást látva szégyellem, hogy magyar vagyok. Ő pedig megölel és azt mondja, hogy tiszteletbeli ukránná fogad. Pedig nem tettem semmi olyat, amit más ne tenne, ebben a helyzetben. Kisteherautókkal élelmet, építőanyagokat és ruhákat vittünk oda, ahol mindennél nagyobb rá a szükség. Mi lettünk a magyarok élő lelkiismerete.
Bábuska beinvitál a konyhájába, ahol mindig házias koszt várja a katonákat. Innen még senki nem ment el üres hassal. A sarokban csibék melegednek a dobozban. A leharcolt tűzhelyen nyúlpaprikás rotyog és házi sütésű friss kenyér is kerül mellé. Az illat olyan, mint gyermekkoromban volt, dédnagymamám nyári konyhájában. A macska a lábainknál hízeleg. A vendégek pedig lassan otthon érzik magukat. Közben hallgatjuk a történeteket a családjáról, ami egyre nagyobb, hiszen minden itt gyógyuló katona a gyermeke lett. Rendszeresen írnak neki. Telefonálnak, ha tudnak. De olyan is van, aki már sosem öleli meg. És sajnos, ők vannak többen. Kék szeme könnyes lesz, mikor róluk beszél. Nem tudom lenyelni a falatot. Pár hét alatt úgy megszereti őket, mintha a sajátjai lennének. Majd elmennek. Vissza a frontra. Hogy megvédjék a hazájukat. A családjukat. És a Bábuskájukat.
Ezek az asszonyok adják Ukrajna erejét. Hitet adnak, hogy van miért harcolni. Ők képviselik mindazt, ami miatt fegyvert ragad, aki férfi. Ők pedig visszavárják fiaikat. Mindegyiket. Minket is, akik csak pár órája lettünk a fogadott gyermekeik.
Bábuska búcsúzóul megölel és mélyen a szemembe néz. Nem szól. Csak figyeli a tekintetem. Bólint egyet és utamra enged.
A szívembe írta magát.
Kökényesi Gábor
