Elhunyt Mécs Imre (1933–2023)

Legyen áldott az emléke, legyen a lelke bekötve az élők kötelékébe!

Mécs Imre 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd az ebből kialakuló Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) alapító tagja volt, 1990-ben bejutott az Országgyűlésbe, ahol 20 éven át volt képviselő: 1990–2006 között az SZDSZ, 2006–2010 között pedig az MSZP színeiben. A halálhírt a család tette közzé Mécs Imre Facebook-oldalán. Azt írták: „Fájdalommal tudatjuk, hogy Mécs Imre életének 90. évében, otthonában szerető családja körében ma reggel elhunyt.” Egy, Mécs Imrétől származó idézet zárta a gyászhírt: „Szabadság nélkül nem lehet élni.”

A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) havilapja, az Élet és Világosság éppen tíz évvel ezelőtt, a 2013/3-as lapszámban közölt interjút Mécs Imrével. Ezt idézzük fel az alábbiakban:

„S ami nagyon fontos volt a számomra: Krisztus tanítása, az ő nem hivalkodó követése. Ez tette elviselhetővé a halálsoron eltöltött közel kilenc hónapomat is…”

Az 1956-os forradalmi ifjak megteremtették a sztálinista diktatúrában élő ország felszabadításának és demokratizálásának alapjait. A forradalom résztvevői közül keveseknek változtatták meg a halálos ítéletét. Legismertebb közülük Mécs Imre. Ötven esztendővel ezelőtt, 1963 márciusában az általános amnesztia keretében szabadult. Szabadulásának ötvenedik évfordulójához közeledve életéről, forradalmi szerepéről, világlátásáról kérdeztük:

Mint magyar, felvidéki, értelmiségi ősök gyermekére mi hatott leginkább, hogy eljusson 1956-ig? Befolyásolta-e az értelmiségi, nemesi családi múlt, élt-e a családban valami „forradalmi” emlék, amely hatással lehetett a gyermek- és ifjúkorára?

– Apai nagyapám Kassa környéki, kis, zömmel szlovákok lakta Hernádszentistván osztatlan iskolájának katolikus kántortanítója volt. Öt élő gyermekük közül apám a legkisebb, bátyja a későbbi neves költő, Mécs László. Trianon után nagyapám nehezményezte az angyalos-címer eltávolítását, ezért azonnal kényszernyugdíjazták, nemsokára meg is halt. Anyai nagyapám a magyarlakta Királyhelmecen volt nemesi származású református ügyvéd, egyházkerületi főgondnok; felesége, Csécsy Irén, vármegyei nemesi család sarja, ámbár révén rokonom a „hírhedett” Csécsy Imre a radikális baloldalról. Anyám katolikus volt a háború előtti liberális törvények szerint, öccse pedig református. Plébános papköltő nagybátyám és nagyapám jó barátok voltak, az elszakított magyarság szószólói. Apám a háború alatt, a hidak felrobbantásakor Budán rekedt. Anyám három gyermekével bemenekült a közeli jezsuita rendház pincéjébe, ahol nagyszámú zsidó üldözöttnek is menedéket adtak. Többek között Harsányi Jánosnak, a későbbi világhírű közgazdásznak. Itt szerezhettem testközeli ismereteket a Holokauszt szörnyűségeiről. ’45 után Pécsre kerültem a jezsuiták kollégiumába. Az államosított gimnáziumban az új igazgató Mindszenty Józsefet elítélő nyilatkozat aláírására akart bennünket rávenni, többen megtagadtuk, a helyi ÁVO-ra vittek. Apám gyorsan elvitt Pécsről, így menekültem meg az ország összes iskolájából való kicsapástól. Végül a budapesti Eötvös Gimnáziumban érettségiztem, utána villanyszerelő szakmunkás lettem s így kerültem az ’52/53-as tanévben a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki hallgatói közé, igen sokrétű tapasztalatokkal a batyumban.

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála megingatta „tanítványainak” a helyzetét is. Változások következtek. Nagy Imre lett a miniszterelnök, akinek személye, hangja, stílusa élesen és előnyösen elütött a funkcionáriusok egyhangú, jellegtelen deklamációitól. Mondhatni „forradalmi változás” volt Nagy Imre megjelenése. Hogy emlékezik erre vissza, mit érzett ebből a változásból egy akkori húsz éves fiatal?

– Mélyen elítéltük a sztálini diktatúrát, de szóba sem jöhetett a ’45 előtti világ visszatérése. Ugyanakkor a világmegjavító „mérnök” öntudat egyre erősbödött bennünk: „Majd mi megjavítjuk a többszörösen elrontott magyar világot!” Sztálin halálát az „Aud Max”-ban, marxizmus-leninizmus előadáson jelentette be az elég primitíven beszélő előadó. Több leány elkezdett zokogni, mi normálisak meg csillogó szemmel néztünk egymásra. Megindult az örökösödési harc a Kreml berkeiben. Ennek farvizén hívták be Rákosiékat, s velük a korábban parasztbarát nézetei miatt háttérbe szorított Nagy Imrét „ad audiendum verbum regium” a szovjet vezetők, ahol Rákosit jól ledorongolták és Nagy Imrét tették meg a minisztertanács elnökévé, szabadabb kezet adva neki. Nagy Imre élt a hirtelen jött lehetőségeivel, leállította a nehézipar esztelen fejlesztését, a kitelepítéseket, visszaszorította az erőszakos beszolgáltatásokat és rekvirálásokat, felállította az ügyészségeket, felülvizsgáltatta a letartóztatásokat, hazaengedte az ártatlanul elítéltek jórészét, a kitelepítettek Pest környékére hazatérhettek, stb. Az ország fellélegzett az emberszabású miniszterelnök intézkedéseire, az emberek elkezdtek bízni. Közben Moszkvában a hatalmi harc eldőlt, Rákosi megerősödött, visszatért, Nagy Imrét leváltották, kizárták mindenhonnan, még egyetemi tanárságától és akadémikusi rangjától is megfosztották. A „hagyományos” bolsevik rituálé szerint ilyenkor következett a letartóztatás, a koholt per, vagy annak elkerülésére a kommunista önkritika; Nagy Imre nem volt erre hajlandó, büszkén viselte sorsát és mindezzel nagyot nőtt az emberek szemében. Nem véletlen, hogy ’56. október 22-én, a Műegyetem Aulájában pontjaink fogalmazásánál egyhangúan csak Nagy Imre neve jött szóba, hogy vezesse a kormányt, az országot. Az akkori helyzetben, esetében nem lehet forradalmiságról beszélni, radikális, emberbarát reformokat akart.

Hogy kezdődtek a forradalmi napok? Mik voltak azok, amelyek elvezettek az elkerülhetetlen folyamatokig?

– A forradalom nem október 22-én kezdődött. A diktatórikus pártállamon belül működő lelkiismeretes írók, újságírók, egyes közgazdászok kezdtek szelídnek tűnő reformokról beszélni, támogatták őket a nemzetközi események, Ausztria semlegességének és önállóságának deklarálása, a szovjet csapatok kivonása, a nemzetközi feszültség enyhülése mind-mind tápot adtak a magyar reménykedéseknek. A szovjet vezetése villámgyorsan összetákolta a „varsói szerződést”, amelyet azonban a lakosság nem vett komolyan, hanem tovább fokozódott a reménykedés, amit jelentősen felerősített a moszkvai XX. Kongresszuson a Szovjetunió vezetőjének hírhedett „titkos”beszéde, amely addig ismeretlen szörnyű rémtetteket ismertetett a sztálinizmusról. De sok kis grádics vezetett egyre magasabbra. Gondolok itt a Petőfi Kör (és vidéken más hasonló célú összejövetelekre), a frissebb felfogású újságcikkekre, az egyetemeken az oktatók egyre bátrabb, néha provokatívnak tűnő megnyilvánulásaira. De nemzetközi hangok is bíztattak bennünket, Eisenhower amerikai elnök az év elején a „Rab nemzetek évének” nyilvánította 1956-ot. Később csodálkozott, hogy két rab nemzet komolyan vette biztatását.

Mi késztette arra, hogy szerepet vállaljon ’56-ban? Részt vett a nemzetőrség szervezésében, az ellenállásban is tevékeny volt. Mit tapasztalt a „barikádokon”?

– Amikor szeptember közepén visszatértünk az egyetemre, hihetetlen felbolydulást észleltünk. Szinte mindenki felbátorodott, egymást gerjesztettük, biztattuk, erősítettük. Ahol csak lehetett tanácskoztunk, beszélgettünk, szemináriumokon, diákszállókon, egyes tudományos tanácskozásokon. Jött október 6-a, az aradi vértanúk gyászünnepe, Rajk László özvegye kiharcolta, hogy e nap legyen férjének és társainak temetése; igen rossz volt az idő, mégis több mint százezren vettek részt a temetésen, ott jelent meg a sír szélén a kis Rajk Lacika mellett a cvikkeres Nagy Imre meghatott gyászoló alakja. Itt hangzott el a „soha többé Rajk elvtárs”, hogy azután alig két hónap után ez a „soha” véget érjen és kezdetét vegye a magyar történelem legkegyetlenebb és legtömegesebb megtorlása. Október 16-án szegedi egyetemisták vetik fel a hatalomtól független diákszövetség létrehozását, majd 20-án meghirdetett diákgyűlésükön nemcsak létrehozták a MEFESZ-t, de ’48 mintájú 12 pontjukat is megfogalmazták. Október 22-én, hétfőn a BME aulájában több ezren gyűltünk össze, a szegediek előadták a „szegedi gondolatot”, 12 pontjukat, amelyet hatalmas lelkesedéssel radikalizáltunk, kibővítettünk a többpártrendszer igényével. De amikor megjelent Szilágyi József gépészmérnök hallgató, Nagy Imre közeli barátja, munkatársa, drámai hangon felhívta figyelmünket a lengyel helyzetre: „Ti itt pontokat fogalmazgattok, amikor lengyel barátaink menesztették a szovjetbarát politikusokat, katonákat, a szovjet csapatok körülvették Varsót, a lengyel csapatok a távoli garnizonokból pedig megindultak Varsó megsegítésére.” Nosza, kiegészültek a pontok, benne: „Szolidaritást a lengyel néppel!” Elhatároztuk, hogy másnap a két nemzet közös hőséhez, Bem Apó szobrához szolidaritási néma tüntetést szervezünk. Hát, így kezdődött.

Másnap délután, felhívásunkra hatalmas falanxokban megindultak az egyetemisták Budáról, Pestről, egyetemekről, főiskolákról, üzemekből, katonaiskolákból a Bem tér felé, majd onnan átzúdultunk Pestre, a Kossuth térre, alaposan megduzzadva a közben véget ért munkaidő után hazatérő dolgozókkal. Hatalmas tömeg volt. Amikor a Kossuth téren, Nagy Imrére várván körülnéztem, akkor minden negyedik-ötödik ember volt egyetemista, de mindenkinek csillogott a szeme, s úgy éreztem, hogy mindannyian egyet akarunk, s ugyanazokat gondoljuk. Fantasztikus érzés volt. Feltámadt a bizalom, a szeretet, a kölcsönös egyetértés. Szinte beszélni sem kellett; úgy éreztem, úgy érezték, hogy ugyanazt gondoljuk, ugyanazt akarjuk. Eszembe jutott a Pünkösd ünnepe, amikor az idegen ajkúak, az emberek beszéd nélkül megértették egymást. Hát Magyarországon 1956-ban októberben volt Pünkösd, akkor szállt le a „Szentlélek”. Éjfél előtt, a Bródy Sándor utcában, a Rádió bejárata előtt éreztem, amikor az ávósok elkezdtek lőni minket, hogy ez már forradalom, amely átzúdult rajtunk, kezdeményezőkön, akik reggel egy nagyon radikális csomaggal indultunk el. Bizony, ez már forradalom. S ahogy hazánk történelmében annyiszor a reformok átcsaptak forradalomba, s másnap hajnalban, amikor a szuperhatalom Szovjetunió harckocsijai végigcsörömpöltek előttünk a József körúton, akkor világossá vált, hogy ismét szabadságharcba kerültünk, ami erőinket nagymértékben egységesítette. Mi és ők. Tiszta kép: „altera non datur”. A barikádnak csak két oldala van!

1957 júniusában letartóztatták, majd halálra ítélték, de végül életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. Hogy tudta mindezt feldolgozni magában? Szerepe volt-e valamiféle hitnek ekkori életében, kapaszkodott-e akkoriban Istenbe? Egyébként fontos az Ön számára a hit?

– Igen. Az egyetemen arra szocializáltak, hogy mindig gondolkozzunk, levezessünk, bizonyítsunk, számoljunk, méretezzünk, mérlegeljünk és döntsünk. Kedves professzorom, Simonyi Károly is ezt szorgalmazta, de hozzátette, ha mindezt végigjártuk és eljutottunk a határra, akkor válik fontossá a hit. A hit az emberben, hit az emberiség géniuszában, az antropomorf Isten képben. De hinni kell az emberben, az emberekben, a családunkban, az igazunkban, a tudományunkban, a közösségünkben, a koncepciónkban. Einstein hite is hasonló lehetett. S ami nagyon fontos volt a számomra: Krisztus tanítása, az ő nem hivalkodó követése. Ez tette elviselhetővé a halálsoron eltöltött közel kilenc hónapomat is, amikor végig kellett élni sok nagyszerű barátomnak, társamnak és nem ismert forradalmár bajtársamnak a kivégzését. Isten adott erőt. Minden este, elalvás előtt Berzsenyi Dániel soraival imádkoztam: „Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke ohajtva sejt: / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet”. S nyomban elaludtam.

Ha végignézzük életútját, ’56-tól egészen a ’80-as évek végéig, szinte elkísérte a forradalom szelleme. Hogyan befolyásolta az Ön életét az amnesztia utáni időszak, az az időszak, ami a harmadik Magyar Köztársaság megszületéséig vezetett?

– A rendszer fogcsikorgatva engedett, és az úgynevezett ENSZ-amnesztia keretében 1963 márciusában több ezrünket kiengedett. Büntetésünk végrehajtását csak felfüggesztették. Két évig rendőri felügyelet alatt álltunk, s 10 évig politikai jogvesztéssel korlátoztak. Ezen kívül a III/III teljes arzenálját bevetették. Besúgókkal vettek körül, lakásunkban lehallgató mikrofonokat helyeztek el. 1989-ben már a kerekasztalon képviseltem pártomat, amikor meghívtak Amerikába, s az útlevélosztály megtagadta az okmány kiadását: „mivel ön büntetett előéletű.” 1963-tól 1989-ig mindig elmentem a falig. Ez bizony hosszú történet. Sokszor kirúgtak, megbüntettek, rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítettek. Találmányaim védtek meg, mert szükség volt rájuk. Kirúgtak, de gyártották őket. Így paradox módon megéltem, sőt barátaimat és a mozgalmat is segíteni tudtam. Krassó Gyurival állandóan tanulmányoztuk az 1949-es sztálini kirakat alkotmányt, amelynek gyökértelen pontjaira hivatkoztunk. Például javaslatomra népszavazást kértünk Bős-Nagymaros ügyében, 1980-ban leveleket írtam a „Népköztársaság” vezető szerveihez az alkotmányosság és alkotmánybíróság létrehozására. Független ellenzéki jelöltek indítását kezdeményeztem az 1985-ös országgyűlési választáson, stb. 1983-ban, 50. születésnapi „bulimon” ismerkedett meg egymással a demokratikus és az ’56-os ellenzék.

A rendszerváltoztatást követően több felelős poszton állt. 2010 óta sokat látni megmozdulásokon. Fontosnak érzi egy egykori forradalmár, hogy ma is kiálljon, jelenlétével ott legyen az ellenzéki tüntetéseken?

– Igen, feleségemmel együtt nagyon fontosnak tartjuk a jelenlétet, de az is lényeges, hogy ez szerényen történjen, ne terheljük meg azokat, akikkel egyetértünk.

Hogy látja ma hazánkat?

 – Nagyon nehéz helyzetben van az ország. Míg korábban a világ egyik legnagyobb hatalmával kellett küzdenünk, nagyon nehéz volt, de lelkileg könnyebb. Most lelkileg nagyon nehéz. Kisfaludy Károly sorai tolulnak elő: „Nem! nem az ellenség – önfia vágta sebét.” Csak a legszélesebb összefogás segíthet. A demokratikus jogállam, amit kiharcoltunk, amit létrehoztunk, amit közösen az ország legjobb elméivel kicsiszoltunk, óriási érték, meg kell védenünk. A rendszerváltás a XX. század második legnagyobb jelentőségű eseménye volt. Addig a magyar történelemben nem fordult elő, hogy jogállami módszerekkel, választás útján a nép le tudta volna váltani a regnáló hatalmat. Ez először 1990-ben történt. Beindult a politikai váltógazdaság. Ne hagyjuk elveszni! Csak közösen összefogva minden jó szándékú emberrel tudjuk megvédeni értékeinket. Azzal fejezem be, amivel egykori atyai barátom, Bibó István 1956. november negyediki nyilatkozatát: „Isten óvja Magyarországot!”

Mécs Imre emblematikus alakja maradt a rendszerváltoztatás utáni Magyarországnak is. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd az ebből kialakuló Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) alapító tagja volt. 1990 és 2010 között képviselőként munkálkodott a harmadik Magyar Köztársaság parlamentjében. Ősszel (2013) tölti be 80. életévét.

(Az interjút Kerecsényi Zoltán készítette a 2013-as év elején.)